Bécs szívében, a Burggarten százados fái alatt
áll a veterán katona,
az Osztrák-Magyar Monarchia
közvitéze, a Habsburg baka…
Hiába van jobb kezében marsallbotja,
úgy áll ott magányosan a nagy dinasztia császára,
Jeruzsálem királya, seregeinek Legfelsőbb Hadura,
mintha rang nélküli, önkéntes őrszeme,
históriai határőre volna elveszett, bukott
Birodalmának…
Szomorú arcán mély a gyász vonása:
öngyilkos fiáért, Rudolf trónörökösért,
a Genfben leszúrt, szépséges bajor királyleányért,
Wittelsbach Sissiért, hitveséért…
a Szarajevóban meggyilkolt Ferencz Ferdinándért…
… és gyászos emléke sok elveszett csatának, háborúnak:
Solferino, Königgrätz, Galícia, keleti front, balkáni front,
olasz front, erdélyi front…
Hiába zengett hát a Radetzky-induló,
hiába a Haydn-komponálta Kaiserwalzer, a fényes,
ünnepélyes Császár-keringő, a „Gott erhalte Franz, den Kaiser,
Gott erhalte unser Kaiser, unser Land…”?
I. Ferencz József (Ferencz Jóska…) császár és király
bronzszobrának talapzatán, a virágtartó kampóvas: üres…
Feledték volna tán a kedélyes, víg bécsiek, mi mindent tett
ez a magányos harcos a szép Ausztriáért, Tirolért,
Stájerországért, Voralbergért, az összes csatolt
tartományokért,
Dobai Péter: A legmagányosabb harcos.
|