GALÉRIA
|
ORSZÁGOK, KULTÚRÁK, TÖRTÉNELEM / Kimegyek a doberdói harctérre. / Monte Grapa
Monte Grapa
<<
|
|
>>
|
Kimegyek a doberdói harctérre...
Az olasz front magyar emlékei
A 90 esztendeje befejeződött I. világháború emlékére
Csorba László
Az Alpok legszebb hegyláncai között – a Dolomitok csúcsaitól az Adriai-tengerig terjedő vidéken – három esztendő vérzivatara után, végre befejeződtek a Nagy Háború nagy csatái.
1915-ben Olaszország azért lépett be az antant oldalán a háborúba, mert területi követelései voltak Ausztriával szemben. Az isonzói csatákban a Luigi Cadorna vezérkari főnök vezette olasz hadsereg célja a görzi grófság megszerzése volt, konkrétan Görz (Gorizia) városa, a Doberdó-fennsík, a Monte San Michele és a Monte San Gabriele elfoglalása, és így az átkarolás megindítása Trieszt felé. Ám az első négy ütközet minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult: nem sikerült áttörni a Monachia csapatainak védelmi vonalát.
A hatalmas olasz katonai nyomást persze nem volt könnyű elviselni. A negyedik isonzói csata után, 1916 májusában így az osztrák-magyar hadvezetés Dél-Tirol felől – tehát az isonzói front hátában jó százötven kilométerrel – tehermenetesítő támadást indított, és elfoglalta a Vicenza feletti alpesi hegyvidéken az asiagói fennsík jelentős részét. A front azután itt is megmerevedett, miközben keleten újrakezdődött a vérzivatar – de az újabb hét isonzói csatában sem sikerült Cadorna csapatainak érdemi eredményt elérniük. Pedig az időközben bekövetkező román hadbalépés miatt a védekezés legnagyobb részét ellátó 5. osztrák–magyar hadsereg – Svetozar Borojević vezérezredes, az „isonzói oroszlán” parancsnoksága alatt – nem kapott semmilyen erősítést.
1917. október 24-én azután váratlan fordulat történt: a tizenkettedik – és egyben utolsó – isonzói csatában a központi hatalmak léptek fel támadólag. Ez volt a nevezetes caporettói áttörés, ahol első ízben harcoltak ezen a fronton német kötelékek, és először alkalmaztak harci gázt. Az áttörés sikere a támadókat is meglepte. Az olasz hadsereg összeomlott, a polgári lakossággal összekeveredve menekült nyugat felé, és a venetói síkságra lejutó 14. német, továbbá az 1. és 2. osztrák–magyar Isonzó-hadsereg november 10-én elérte a Piave folyót, mintegy háromnegyedét leküzdve a Trieszt-Velence távolságnak. A lendületes előrenyomulás csupán itt fékeződött le: a Cadorna helyére kinevezett új olasz vezérkari főnöknek, Armando Diaz tábornoknak sikerült megakadályoznia, hogy az üldözők menetből átkeljenek a folyón. December 2-án az osztrák–magyar hadvezetés az offenzíva beszüntetése mellett döntött. A győztes csatákban a magyar katonáknak jelentős részük volt, így a nemzeti emlékezet büszkeséggel idézi fel az eseményeket – pedig a sikernek valójában inkább negatív következménye volt. Közvetve ugyanis hozzájárult a háború befejezésének további elodázásához, mert felcsillantotta Olaszország végleges legyőzésének hiú reményét.
A frontok újra megmerevedtek. A Piave fölötti hegyekben, a Monte Grappán át Asiagóig, majd Dél-Tirol határa mentén le a Garda-tóig húzódott a frontvonal – de katonai összecsapásokra csak a keleti oldalon került sor. 1918 őszén azután az antant mindent elsöprő offenzívája összeroppantotta a Monarchia itáliai haderejét is, és az osztrák-magyar csapatok fegyverletételét november 3-án írták alá Padovában.
A Nagy Háborúban tehát ellenségek voltunk – de valahogy az olaszok tudták, hogy az osztrák császár adriai hatalmi állásának megőrzéséért bizony nem a szívével harcol a magyar katona. Megbecsülték hát a személyes vitézséget – és ami még fontosabb: a fegyveres összecsapás ellenére sem alakult ki az egymás iránti gyűlölet. Így a magyar hadifoglyok is viszonylag emberséges bánásmódban részesültek az ország majd minden szegletében felállított táborokban, és ennek emlékével tértek haza a békekötés után. És amikor pár év múlva visszajöttek, hogy a vitézeknek dicső emléket, a halottaknak méltó nyughelyet emeljenek, azt tapasztalhatták, hogy az olaszok barátként őrizték és ápolták az emlékhelyeket Palermótól Sulmonáig, Asinarától Foglianóig – szerte az egész hatalmas Appennin-félszigeten.
Csodálatos ereje van a barátságnak: a világháborús hagyomány tárgyi emlékei már nem gerjesztenek konfliktust, hanem éppen fordítva, új és új alkalmakat teremtenek számunkra, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, hogy jobban megismerjük egymást, hogy kézenfogva munkálkodjunk együtt jó célok érdekében. Az egykori ellenfelek ma példás együttműködéssel gondozzák a Monte San Michele csúcsán éppúgy, mint az egykori frontvonal számos más pontján is a magyar katonák egykori szenvedéseinek és hősiességének emlékműveit, vagy kötnek szalagot a sírok között emelkedő kopjafákra.
Benda Iván kamerájával ennek a hagyománynak szegődött nyomába. Fölkereste a tájakat, ahol a csaták folytak – és amelyek amúgy manapság a turizmus kiemelt szépségű célpontjai. Fényképezte a fennmaradt emlékeket, és az azokat ápoló embereket. Magyarok, olaszok, osztrákok, szlovének tartják fontosnak, hogy életük szerves része legyen, maradjon a múlt e szeletére való méltó emlékezés. Ember és táj, csatatér és temető mind főszereplőjévé válik Benda fotográfiáinak, amelyek a lávány erejével mesélik el, mit őriz a helyszínen a kilenc évtizeddel ezelőtti csatákból a kulturális emlékezet.
|
|
|
