"Kimegyek a doberdói harctérre..."

Az olasz front magyar emlékei

A 90 esztendeje befejeződött I. világháború emlékére.

Csorba László szövege

Benda Iván fényképfelvételei

Idén 90. esztendeje, hogy az Alpok legszebb hegyláncai között – a Dolomitok csúcsaitól az Adriai-tengerig terjedő vidéken – három esztendő vérzivatara után, végre befejeződtek a Nagy Háború nagy csatái.

1915-ben Olaszország azért lépett be az antant oldalán a háborúba, mert területi követelései voltak Ausztriával szemben. Az isonzói csatákban a Luigi Cadorna vezérkari főnök vezette olasz hadsereg célja a görzi grófság megszerzése volt, konkrétan Görz (Gorizia) városa, a Doberdó-fennsík, a Monte San Michele és a Monte San Gabriele elfoglalása, és így az átkarolás megindítása Trieszt felé. Ám az első négy ütközet minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult: nem sikerült áttörni a Monachia csapatainak védelmi vonalát.

A hatalmas olasz katonai nyomást persze nem volt könnyű elviselni. A negyedik isonzói csata után, 1916 májusában így az osztrák-magyar hadvezetés Dél-Tirol felől – tehát az isonzói front hátában jó százötven kilométerrel – tehermenetesítő támadást indított, és elfoglalta a Vicenza feletti alpesi hegyvidéken az asiagói fennsík jelentős részét. A front azután itt is megmerevedett, miközben keleten újrakezdődött a vérzivatar – de az újabb hét isonzói csatában sem sikerült Cadorna csapatainak érdemi eredményt elérniük. Pedig az időközben bekövetkező román hadbalépés miatt a védekezés legnagyobb részét ellátó 5. osztrák–magyar hadsereg – Svetozar Borojević vezérezredes, az „isonzói oroszlán” parancsnoksága alatt – nem kapott semmilyen erősítést.

1917. október 24-én azután váratlan fordulat történt: a tizenkettedik – és egyben utolsó – isonzói csatában a központi hatalmak léptek fel támadólag. Ez volt a nevezetes caporettói áttörés, ahol első ízben harcoltak ezen a fronton német kötelékek, és először alkalmaztak harci gázt. Az áttörés sikere a támadókat is meglepte. Az olasz hadsereg összeomlott, a polgári lakossággal összekeveredve menekült nyugat felé, és a venetói síkságra lejutó 14. német, továbbá az 1. és 2. osztrák–magyar Isonzó-hadsereg november 10-én elérte a Piave folyót, mintegy háromnegyedét leküzdve a Trieszt-Velence távolságnak. A lendületes előrenyomulás csupán itt fékeződött le: a Cadorna helyére kinevezett új olasz vezérkari főnöknek, Armando Diaz tábornoknak sikerült megakadályoznia, hogy az üldözők menetből átkeljenek a folyón. December 2-án az osztrák–magyar hadvezetés az offenzíva beszüntetése mellett döntött. A győztes csatákban a magyar katonáknak jelentős részük volt, így a nemzeti emlékezet büszkeséggel idézi fel az eseményeket – pedig a sikernek valójában inkább negatív következménye volt. Közvetve ugyanis hozzájárult a háború befejezésének további elodázásához, mert felcsillantotta Olaszország végleges legyőzésének hiú reményét.

A frontok újra megmerevedtek. A Piave fölötti hegyekben, a Monte Grappán át Asiagóig, majd Dél-Tirol határa mentén le a Garda-tóig húzódott a frontvonal – de katonai összecsapásokra csak a keleti oldalon került sor. 1918 őszén azután az antant mindent elsöprő offenzívája összeroppantotta a Monarchia itáliai haderejét is, és az osztrák-magyar csapatok fegyverletételét november 3-án írták alá Padovában.

A Nagy Háborúban tehát ellenségek voltunk – de valahogy az olaszok tudták, hogy az osztrák császár adriai hatalmi állásának megőrzéséért bizony nem a szívével harcol a magyar katona. Megbecsülték hát a személyes vitézséget – és ami még fontosabb: a fegyveres összecsapás ellenére sem alakult ki az egymás iránti gyűlölet. Így a magyar hadifoglyok is viszonylag emberséges bánásmódban részesültek az ország majd minden szegletében felállított táborokban, és ennek emlékével tértek haza a békekötés után. És amikor pár év múlva visszajöttek, hogy a vitézeknek dicső emléket, a halottaknak méltó nyughelyet emeljenek, azt tapasztalhatták, hogy az olaszok barátként őrizték és ápolták az emlékhelyeket Palermótól Sulmonáig, Asinarától Foglianóig – szerte az egész hatalmas Appennin-félszigeten.

Csodálatos ereje van a barátságnak: a világháborús hagyomány tárgyi emlékei már nem gerjesztenek konfliktust, hanem éppen fordítva, új és új alkalmakat teremtenek számunkra, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, hogy jobban megismerjük egymást, hogy kézenfogva munkálkodjunk együtt jó célok érdekében. Az egykori ellenfelek ma példás együttműködéssel gondozzák a Monte San Michele csúcsán éppúgy, mint az egykori frontvonal számos más pontján is a magyar katonák egykori szenvedéseinek és hősiességének emlékműveit, vagy kötnek szalagot a sírok között emelkedő kopjafákra.

Benda Iván kamerájával ennek a hagyománynak szegődött nyomába. Fölkereste a tájakat, ahol a csaták folytak – és amelyek amúgy manapság a turizmus kiemelt szépségű célpontjai. Fényképezte a fennmaradt emlékeket, és az azokat ápoló embereket. Magyarok, olaszok, osztrákok, szlovének tartják fontosnak, hogy életük szerves része legyen, maradjon a múlt e szeletére való méltó emlékezés. Ember és táj, csatatér és temető mind főszereplőjévé válik Benda fotográfiáinak, amelyek a látvány erejével mesélik el, mit őriz a helyszínen a kilenc évtizeddel ezelőtti csatákból a kulturális emlékezet.

Az első képcsoport az Isonzo-front felső (északi) szakaszának emlékeit mutatja be a Predil-hágótól le Goriziáig. A hágóban még a napóleoni időkre emlékeztet a bécsi haditanács által felállíttatott hatalmas bronzoroszlán, de a körülötte máig látogatható két kisebb erőd bőven kapott gránátot a Nagy Háborúban is. Meredek hegyfalak lábánál fekszenek Log pod Mangartom és Bovec/Flitsch – fiatal fenyőligetekkel övezett – temetői, bennük honfitársaink sírkeresztjeivel. Kobarid falucskánál – ennek olasz neve Caporetto, innen indult a nevezetes áttörés – az xolasz emlékműépítészet grandiózus historizmusa nyolcszögletű, háromszintes falrendszerrel vette körül az elesettek emléktemplomát. A Tolmin/Tolmino felé futó völgyben és hegyoldalakon össszpontosította egykor a központi hatalmak vezérkara a nagy támadásra készülő csapatokat. És itt, az alpesi hegyoldalak közé befutó, szűk völgyecske végén kitárulkozó fennsíkon áll a frontszakasz bizonnyal legszebb, művészettörténetileg legértékesebb emléke: a bécsi szecessziónak a háború mezején szárba szökkent, ragyogó virága. A javorcai Szentlélek-kápolna a bécsi építész, Remigius Geyling, és a magyar kivitelező katona-mérnök, Jablonski Géza kiemelkedő alkotása, amely különleges egységben ötvözi az oltár fehér és a belső oszlopok kék színhatásait az elesettek fatáblába égetett neveinek barnájával, a nagyszárnyú, preraffaelita angyalokat a külső homlokzat dekoratív címerábrázolásaival.

A második képcsoport a "klasszikus" doberdói-isonzó harctér, vagyis a front déli szakaszának látnivalóit mutatja be. Az emlékműveket a Monte San Michele ormán, a háttérben az Isonzo-völgy tág panorámájával, a doberbói karsztfennsík dolináit és barlangjait, ahol a lövészárkok húzódtak, a doberdói kápolnát, az erdők mélyén vagy kis falvak kertjeiben a magyar csapatokra emlékeztető obeliszkeket, kőgúlákat, a szlovén oldal kisebb (Solkan, Volčja Draga, Rence, Zigoni, Nova Vas, stb.) és nagyobb (Gorjansko, Stanjel) sírkertjeit, az olasz oldalon pedig Fogliano di Redipuglia határában a többezer magyar halott végső nyughelyéül szolgáló temetőt. A képek tévedhetetlenül érzékeltetik, hogy a halál misztériumával való megrendítő találkozás mellett a győzelem kissé hivalkodó grandiozitását is kifejezi Redipuglia óriási olasz hősi emlékmű-temetője, ez a monumentális, egész domboldalt befedő, korai land-art építményt. És a nagy csaták helyszínein megjelennek az emlékezők is, az osztrák Fekete Kereszt mozgalom tagjai, az olasz alpino (hegyivadász) alakulatok veteránjai, és mellettük az öreg magyar nyugdíjasok is, unokáikkal kézenfogva. A néző szinte hallja a reszketeg hangot: "Én is jártam Isonzónál..."

A harmadik képcsoport a piave-alpesi frontvonal két rendkívüli látvánnyal szolgáló pontjára kalauzolja el az érdeklődőt. A Monte Grappa 1775 méter magas ormán különleges emlékmű-építmény uralja a tájat. A hegycsúcs déli oldalát beboritó körfal felületét az elesett olasz katonák kolumbárium-szerű sirfeliratai élénkítik, felette kicsiny, de szédítő magányossággal elhelyezett – csupán két ágyúval "őrzött" – kápolnával. Innen a hegytarajon széles márványút vezet az emléképületig, amely mögött az osztrák-magyar temető (hasonlóan kolumbárium-szerű sirfeliratokkal) zárja le az építményt. Az ossarium (csontház) szellemi dimenziójának drámai erejű környezetet ad északról az Alpok csúcsaival díszített hegyláncolat, dél felől pedig a tengerig futó síkság határtalan kilátása. A tetőről jól látszanak azok a hegyek is, amelyek mögött, a Hét Község fennsíkján az 1916-os csaták dúltak. Óriási márvány-torony emelkedik a bájos Asiago határában a szelíd alpesi rétek, fenyves pagonyok fölé, sarkán Škoda-ágyúval, belsejében súlyos bronzkönyvekkel, melyek fémlapjain a halott Szabók, Kovácsok, Vargák stb. nevein csillan meg a fény.

A negyedik képcsoport a dél-tiroli osztrák határ védőműveinek látványával kápráztatja a nézőt. Meglátogatjuk a lavaronei Forte Belvedere frissen helyreállított erőd-múzeumát, amely vizes folyosóival és álcázott ágyúcsöveivel csakúgy, mint remekül installált tárgyi anyagával (fegyverek, katonai felszerelési tárgyak, fotók, hang- és képeffektusok, stb.) is segíti a hajdanvolt hangulat felidézését. De persze a magyar látogató akkor döbben meg igazán, amikor ebben az osztrák hegyivadász fészekben, a hősiesen ellenálló alakulat katonáinak kőbe vésett listáján, a tisztek között megpillantja a honfitárs Kővári Rudolf nevét... Majd az olasz alpesi tóvidék elegáns fürdőhelyeinek igazi gyöngyszeme, Riva következik, melynek dombja, a Monte Brioni tetején ma is ott magasodik az egykori osztrák védőerőd, fekete-szurkos falai mellől lélegzetellállító panorámát nyitva a Garda-tó hegyhátaktól beszorított, de dél felé megnyíló azúrtükrére...

***

A Nagy Háború öröksége sokáig nem tudott megfelelő helyre kerülni a magyar nemzet kulturális emlékezetében, mert előbb a revíziós politika, majd a pártállami diktatúra torzította el a hagyományt. A Benda Iván képeit kisérő történészi kommentárok egyszerre érzékeltetik a katonai hősiesség és a magánemberi tragédiák kibogozhatatlan egybefonódását egy távoli háborúban, amelynek egykori szomorúsága mégis manapság a népek közötti barátság nemes kötőanyagává válik.

"Kimegyek a doberdói harctérre..."

Az olasz front magyar emlékei

A 90 esztendeje befejeződött I. világháború emlékére.

Csorba László szövege

Benda Iván fényképfelvételei

Kapcsolod� t�mak�r�k