Új jövevény az örök városban

Az ember egyszercsak ötven éves lesz és hirtelen úgyérzi, valami nagyon fontos kimaradt az életébôl. Keresni kezd. Nem tudja még pontosan, mit keres, talán azt sem, hogymerre menjen, s legfôképpen arról nem tud még semmit, hogymit kezd majd, ha megtalálja amire vágyik . Egyet biztosan tud: menni kell…keresni kell…

Benda Iván, harminc év koncentrált fotográfusi figyelés és sok sok tapasztalat után nekivágott. Az úticél: Izrael, Jeruzsálem, Óváros, arab negyed, zsidó negyed, örmény negyed, a városlakók, a “szent tér” és a “szent hely”, a múlt és a jelen.

De miért épp most, miért épp oda és fôleg, milyen céllal?

• Amikor belevágtam ebbe a kalandba, rokonaim, barátaim, ismerôseim ôrültnek, meggondolatlannak tartottak. Izrael akkoriban a világ talán legveszélyesebb helyének számított, én meg úgyterveztem, bele akarok keveredni a dolgok kellôs közepébe. Nyugtattam ôket (magamat is), hogyhisz évezredek alatt oly sok ezer ember dacolt ennél jóval nagyobb veszéllyel, hogyeljuthasson, elzarándokolhasson Izraelbe. Én sem hátrálhatok meg. Az út könnyû, a repülés nyugalmas, az érkezés biztonságos. A bérelt autónak itt is kormánya, fékje, sebességváltója van, benne otthon érzi magát az ember. Aztán egyik pillanatról a másikra valami megtörténik. A megérkezés már varázsos. Az európai formájú utcatáblák feliratai, a betûk, a nevek az ôsi, ókori múltat idézik. Az “óváros” felirat mögött pedig már feltûnnek Jeruzsálem oly sokat megélt falai.

• Mégicsak a jelenbe érkezik az ember, ha Jeruzsálem kapuihoz közeledik. Persze egyszerre tapasztalhat jelent, múltat, s talán még a jövô is megmutatja magát. Melyiket kereste?

      Akkor még nem tudtam igazán mit is keresek, mire vágyom, hová    

      készülök. Csak azt láttam, hogyaz ott élôk mindennapjait mélységesen

      áthatja az a tény, hogyépp abban a városban, az európai és a világ

      kultúrájának talán legmeghatározóbb pontján élik életüket. Azt

      érzékeltem elsô pillanattól kezdve, hogyitt nem csak a múlt, a jelen és a

      jövô találkozik egymással, hanem az egymástól végtelenül távolinak tûnô 

      világok is egybemosódnak. Elég csak fölmondani az Óvárosba vezetô 

      kapuk neveit, s hogymelyik hova vezet, s máris értjük, hogyhányféle az

      a gondolkodás ami itt összeadódik. Az Óváros hét különbözô

      kapuja, mintha egy-egyszínházi elôadáshoz nyítná meg magát.

      Mind mind különbözô díszleteket, jeleneteket, színészeket takar. 

      A Jaffakapu Európából vezet az Óvárosba, A Damaszkuszi, bár északon

      van , mégis a Kelet bejárata. A Hulda kapu a zarándokoké, akik a  

      Siratófalat keresik. A mindennapok látogatói a Cionnak és Újkapunak

      nevezett bejáraton lépnek be a városba. Akik pedig az Olajfák hegyérôl

      érkeznek, az Oroszlános kapun jutnak át. Ezt választottam magam is,    

      mert ez volt a leghívogatóbb.

• Merre kalandoztak el a gondolatai, ahogybelépett az Óváros egyik

     legszebb kapuján? Mert ugye az ember úgyképzeli, hogya világon  

     van néhány olyan hely, amelyre lelkileg, gondolatilag, érzelmeiben  

     nagyon alaposan felkészül aki odatart. Ez nem egya sokféle utazás

     közül, hanem talán valamiféle gyökérkeresés.

• Ábrahám mondta Hebronban, hogy“idegenként jöttem, s jövevényként”. Én is idegenként jöttem, s jövevényként jártam ezt a várost, hogymegtaláljam amit keresek…Talán saját magamat találtam meg benne. Azon a helyen, ahol az Ég és a Föld összeér…

     Ahogybeléptem ezen a csodálatos városkapun, különleges hangulat szállt meg, valami olyasmit gondolhattam, hogymagam is részese lehetek annak, amikor a múltból folyamatosan megszületik a jelen mindenellentmondásával és mindengyönyörû egybecsengésével. A keskeny kis utcácskán fölfelé bandukolva az elsô épület jobbra a Szent Anna templom, balra pedig hamarosan az Omarye nevû arab iskola, ahová péntekenként szabad a bejárás bárkinek, aki arra sétál. A szemközti udvar rácsos ablakain át pedig elénk tárul a Templom hegya Szikla dómmal, mögötte pedig az El Aksa mecset méltóságos épülete emelkedik. Íme itt látható, ahogya három világvallás egyetlen szempillantás alatt megelevenedik. Hát bizony évszázadokat utazhattam ebben a különös pillanatban.

• A mindenkori eminens  túrista a történelmi városokban, múltat idézô tájakon  a régmúlt köveit, nyomait keresi. De mit keresett a Magyarországról odacsöppent fotográfus, akinek a képei a ma emberi arcait tükrözik vissza?

• Jeruzsálemet többször elpusztították, többször újjáépítették. Mindent átélt, amit egyváros átélhet. Ha épületek esztétikumát kutatjuk, ha frízekre, építészeti remekmûvekre vágyunk, csalódni fogunk. Az Óvárosban alig van ilyen. Mégis itt az emberiség mûltja. A sétánk során ha eljutunk a Szikladómhoz, máris elkezdôdik a történelem, hisz ezen a helyen akarta feláldozni Ábrahám Izsákot. S csak néhány évszázadot kell ugornunk gondolatban, hogyDáviddal találkozhassunk, amikoris megvásárolja azt a földet, ahol késôbb Salamon király fölépíti a csodálatos templomot, amelyet nemsokára Nabukodonozor lerombol, s a zsidók újra fölépítik. Ujabb ugrás a történelemben, s a becsukott pillánk mögött feldereng a rómaiak által újra porig rombolt templom.  Amikor kinyitjuk a szemünket csak a szikladómot, az emlékhelyet találjuk. Mégegyfélfordulat és tekintetünkkel befoghatjuk azt a helyet, ahol Antonia erôdje állt, az a magaslat, ahol  Pilátus halálra ítélte Jézust. Alatta a Via Dolorosa, amely elvezet a Szent Sír Templom felé. S ha mindezt átérzi a fotográfus, akkor már csak üldögélni kell egy–egyszép régi kövön, vagynézelôdni egy-egykeskeny utcácskán,valamelyik templom kerengôjében, a bazársorban, vagya Síratófal elôtt, s az ott járó emberek arca, a vonásaik mögé rejtett gondolatok hamar elôbújnak. Harminc év tapasztalata, keresgélése, töprengése után az ember türelmessé válik. Üldögél és vár. Idôt tud szakítani arra, hogyôt találják meg az igazán jó, szép, érdekes dolgok. Hagyni kell, hogyhassanak rá.

• A Szent Sír Templom oltára mellett ül egyasszony. Kezébe temeti a fejét. Kár, mert nem látjuk az arcát, pedig szépnek gondoljuk. Valami titka van. Szomorú? Magányos? Vagycsak átadja magát valamilyen szent áhitatnak? Ki ez a gyönyörû fiatal nô a fotográfián?

• Nagypéntek napján léptem be elôször a Szentsír Templomba. Katolikusok, ortodoxok, szírek, koptok, örmények, etiópok miséi töltötték be a hatalmas teret. Csak a tömeget érzékeltem, sodródtam az áradattal. A bábeli hangzavarban nem tudtam hol vagyok. Egypici beszögelésben észrevettem, hogya világ elôl bezáródva ül egyapáca. Csukott szemmel, kezében egybibliával magába mélyedt. Úgyéreztem, hogyszáz éve ismerem. Oda szerettem volna menni, beszélgetni vele. Nem mertem, hiszen csak magyarul tudtam volna megszólítani. Évek teltek el, és egyeste vendégségbe hívtak. A szoba falán egyszercsak  megpillantottam az ismert arcot egycsoportképen. Megkérdeztem, hogyki ô. Barátom azt válaszolta, Eszter nôvér, Jeruzsálemben az egyetlen magyar apáca… Ennyi a története.

• Asszonyok, gyerekek, zsúfolt utcák, hangosnak látszó, kiabáló emberek, zöldség, gyümölcs, színes portékák. Mit csinálnak ezen a képen az arab kendôbe burkolt nôk?

-  Az európai ember számára a Damaszkuszi kapu szinte felfoghatatlan ôrület. Rohanó árusok, rikkancsok, kézi hajtányok, kis traktorok pótkocsival akrobata mutatványokat mutatnak be az óváros szûk utcáiban. A forróságban a kofák vízzel locsolják áruikat, hogyne romoljon meg a sokféle fínom étel. Itt  mindenki tülekszik, tolakszik, hangoskodik . Ugyanakkor valamilyen csoda fojtán mindenfajta erôszakoskodás nélkül. Ez az igazi Kelet!

• A Síratófalnál férfiak állnak. Háttal nekünk, ahogykell. Imádkoznak, panaszkodnak, berejtik az ôsi kövek közé kicsi titkos céduláikat. A fényképen azonban néhány ragyogó szemû, csalafinta tekintetú virgonc kisfiút is látunk, akik a falnak háttal állnak és a kamera felé kacsintanak tele szájas mosollyal. Miféle pillanat ez?

• Sokszor látni ahogyapák a gyerekeiket viszik a Kotelhez ( a Síratófalhoz), hogytaníthassák nekik a teljes megtisztulás ôsi módját. Csakhogya gyerekek hamar megúnják az ilyesmit, s azonnal megtalálják a vonzóbb, izgalmasabb dolgokat. Ez a gyönyörû szemû kisfiú engem talált meg, vagyis a fényképezôgépemet, hogyösszekacsintson a lencsémmel, és ígya külvilággal.

• Itt egygyönyörû arab öregember szamárháton. Bizonyára történet fûzôdik ehhez a képhez is.

-    Sosem tudtam elképzelni, hogymilyen lehet az Olajfák hegye. Itt minden  olyan egyszerû. Hajnalonként felbaktatva a meredek hegyoldalon, magam mögött hagyva a Getsemani kertet, majd kanyargós úton temetôk mellett elsétálva lepillanthattam az Óvárosra. Ilyenkor minden nagyon csendes, a Nap elôbukkan a hegymögül és az Óvárost beteríti fényével. Mint a mesében, egyszer csak feltûnt egyarab bácsi szamárháton. A temetôhöz érve hagyta, hogyaz állat legeljen a sírok között, ott, ahol a legtöbb fû nôtt. Odajött hozzám és mindketten “ékes angolságunkkal” megbeszéltük a világ dolgait. Neki mindegy– mondta - ki honnan való, arab, zsidó vagykeresztény, a legfontosabb, hogybékesség legyen a világban. Látva, hogymélyen egyetértek vele,  ellentmondást nem tûrve, fejemet a kezébe véve egyhatalmas, borostás puszit adott a homlokomra. Majd „saalem alejkum” köszöntéssel engem és a világot megáldva csacsijával távozott. Talán ez volt az a pillanat, amikor megértettem, miért jöttem Jeruzsálembe és hogymit is kerestem igazán.

Váradi Júlia