Benda Iván szentföldi fotósorozata

Három világvallás ölelésében

Húsvét Jeruzsálemben

A Szentföld fotográfusa- beszélgetés Benda Ivánnal

 

Benda Iván fotográfus 1949. szeptember 24-én született Budapesten. Kora ifjúságától zenei pályára készült. Így természetes volt, hogy az érettségi és a fotósiskola elvégzése után zenészként dolgozott. Muzsikusként Európa számos országában járt. 1978-ban, hazaérkezése után tanult mesterségéhez, a fotográfiához tért vissza. A kezdeti években riport felvételeket és portréfotókat, reklámfotókat készített, majd a sajtó is felfedezte magának. Ezeken az alkalmazott fotográfiai munkákon kívül mindig fontos volt számára, hogy saját gondolatai, érzései is megjelenjenek a munkáin. Szívesen foglalkozik olyan témákkal, amelyek történelmi és filozófiai témákat érintenek.

1999 óta folyamatosan készít képeket Izraelben. Tizenhét alkalommal járt eddig ezen a tájon. A Szentföld mindig fontos volt számára. A három monoteista vallás egymás mellett élése és ennek bemutatása munkásságának jelentős részét alkotja. Amikor ezeket a sorokat olvassák a Kisalföldben a korábbi évek hagyományait folytatva, Benda Iván valahol Jeruzsálem óvárosában készíti legújabb fotóit húsvét ünnepén.

 Zenész, fotográfus, újságíró, filozófus… Ki is valójában Benda Iván?

- Ez jó kérdés. Mindenki felteheti magának. Én is felteszem magamnak nap mint nap, és mint a legtöbb ember megpróbálom magam térbe helyezni, tisztában lenni önmagammal. Lényegében fotográfus vagyok, de nagyon szerettem volna zenész lenni. Azonban szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy ezen a téren tehetségtelen voltam és nem ugrottam át azt a magasságot, amit szerettem volna. Én két méter negyven centiről álmodtam, de csak az egy méter húsz centi ment, így mások bíztatására a fotózás felé fordultam teljes egészében, de életemet mindig átszőtte a zene és a ritmus. A színház, a tánc a koncert győri munkáimat is jellemzi, hiszen tizennégy éve fotózom a Győri Nemzeti Színház és a Győri Balett produkcióit.

Emellett mindig kíváncsi voltam az emberekre. A kamera furcsa jószág, mert lehetőséget ad arra, hogy elbújva ellessem az emberek mindennapjainak jeleneteit és azoknak szépségét, drámaiságát. A fotós elcseni az emberektől ezeket a pillanatokat. Nem véletlenül van az, hogy távoli vidékek természeti népei nem veszik jó néven, ha ellopják tőlük életük történéseit a fotósok. Úgy érzik, hogy a lelküket is ellopták. Valóban így van, egy jó fotográfus lelkeket csen el, pillanatokat szakít ki a térből és időből.

Azt szeretem a munkámban a legjobban, ha ismeretlen környezetbe csöppenek, és ott valamilyen apróságra figyelek föl. A legnagyobb öröm számomra az, ha  meg tudom magamnak azt fogalmazni és képpé formálom.

A költőnek, az írónak, a festőművésznek megadatik , hogy mívesen fogalmazza meg a gondolatait, erre van elég ideje. A fotográfusnak azonban a pillanat törtrésze alatt kell döntenie, fel kell ismerni a pillanatban rejlő képi lehetőséget, és gyorsan kell cselekednie. Milyen készségeket követel meg a hivatása?

- A növendékeimnek is mindig azt mondom, hogy a mi mesterségünk megköveteli, hogy a mozdulatok motorikussá váljanak. Fontos, hogy a technika ne legyen zavaró, ha eljön a pillanat. Ez az a helyzet, ami mindig váratlanul jön el és a semmivel sem összetévesztendő időmikronnyi pillanat és tudom, hogy nekem ezt a fotót meg kell csinálnom még akkor is, ha a háttérben van valami zavaró körülmény. Ezer tényező között a pillanat dönti el, hogyan tartom a gépet, milyen blendét és időt használok. Ilyenkor nem lehet bíbelődni, mert a jelenet elmúlik, elfolyik. Még ma is bosszankodom, ha elengedek egy-egy pillanatot. Évek hosszú sorának gyakorlata kell ahhoz, hogy a valóságot képpé tudjam átalakítani és az jó is legyen. Attól jó a kép, ha a fotósban összeérik a technika, a felismerés, a gondolkodás képessége és ezek egységeként születik meg az a kép, amit szeretett volna megalkotni. Azonban nem szabad ezek közül kihagyni a szerencsét sem.

Nyolc évvel ez előtt fotózott először húsvét idején Jeruzsálemben, ahol három monoteista világvallás találkozik. A szentföldi képei mögött milyen gondolatiság húzódik meg?

- Ma már nagyon sokan fotózunk. Susan Sonntag fogalmazta meg a következő gondolatot, amikor a XIX. században berobbant a fotográfia a kultúránkba. Szerinte ezzel demokratizálódott a képiség. Hihetetlen, hány embernek adatott meg, hogy a digitális technikát használja napjainkban. Ma már egyetlen fotográfus sem bérelhet ki magának egy képzeletbeli falat, hogy csak az ő alkotásait nézze meg a közönség. Nagyon nagy kihívás ez valamennyi profi fotósnak. Akkor beszélhetünk arról, hogy valaki művész vagy önálló látásmódja van, ha az embereket be tudja vinni a kiállításaira. A képeknek kell beszélniük, a fotós meg csak végezze a dolgát.

Csak remélhettem, hogy valaha nekem Jeruzsálem óvárosában kiállításom lesz. Most húsvétkor az osztrák vendégházban mutatom be a három egyistenhitű világvallás egymás mellett élését Élő Jeruzsálem címmel.

Az osztrák házat a Monarchiában alapították a Via Dolorosán. Gyakran sétáltam a történelmi úton és a házra a harmadik stációnál – Jézus először esik el a kereszttel- bukkantam rá.

Gyakran emlegetjük kultúránk gyökereként a zsidó-keresztény kultúrát, melyhez feltétlenül hozzá kell venni a görögöt is. Az alapokat csak Jeruzsálemben értheti meg az ember. A kereszténység legszentebb ünnepén, Húsvétkor a legszembeszökőbb, hogy milyen ereje van annak, amikor már virágvasárnapon a világ számos pontjáról és kultúrájából érkeznek ide az emberek és békességben méterről méterre végigjárják a számukra legfontosabb utat, Jézus szenvedéseinek útját.

Számomra is érdekes, hogy ez a hely, ami háromezer év alatt számos háború helyszíne volt ilyenkor mennyi békességet sugároz. Ez mélyen megérint engem is és ezért megmagyarázhatatlan számomra, hogy Jeruzsálem nevének említésekor mindenki a háborúra és az ott leselkedő veszélyekre gondol.

Ott járva ennek ellenére én úgy érzem, mintha a béke szigetén járnék.

Az óváros ezeréves kövein lépdelve néhány perc alatt a keresztény negyedből a zsidó negyedbe, majd az arab negyedbe térhetek be évszázadokat és kultúrákat átugorva. Számomra ez azért érdekes és izgalmas, mert kiléphetek a mai történelemből, a jelen időből. Visszanézhetek egy olyan világba, amely itt nálunk Magyarországon egzotikusnak tűnik, de ott járva teljesen természetes és élő.

A képein azonnal szembetűnő, hogy kivétel nélkül békesség árad belőlük…

- Az ember csak azt tudja lefényképezni, ami sajátmagában is benne van.

Ha az én képeimből békesség árad az azt jelenti, hogy én nagyon szeretem a békességet, mert ha én tudatosan szeretnék békességes fotókat készíteni, az rémisztő lenne. Észrevettem, ha az ember valamire nagyon tudatosan törekszik, akkor az megerőszakolt, mesterkélt lesz. Meditatív típus vagyok, és tudatosan keresem a hozzám hasonló embereket is a képeimhez. Olyan embereket, akik a saját vallásukat mélyen élik át. Közös lehet ilyen szempontból egy ortodox rabbi vagy egy bencés apáca, mert hiszen mindkettő a legmélyebb hittel éli meg a saját vallását. Számomra ez a legfontosabb, és hogy milyen különbözőségek vannak teljesen érdektelen számomra.

(Nagyon beszédesek a portréfotói. Az arcokhoz tartoznak-e történetek?

- Minden jó képnek története van. Például egyszer megláttam egy öreg ortodox zsidó embert, aki a fürdőből jött törülközővel a fején, hiszen minden ünnep előtt fürdőt vesznek. Azonnal szerettem volna megfotózni, ahogy a szűk utcácskában közelített felém. Már kerestem a legjobb pozíciót, amikor pajeszos zsidó fiatalok vettek körül és nem igazán akarták, hogy ez a fotó elkészüljön. Kérdezték, hogy honnan jövök. Amikor elárultam, hogy Magyarországról érkeztem, akkor csak egyetlen szót ismételgettek: „ kokos, kokos...”. Fogalmam sem volt mit akarnak, az öreg meg csak közelített. Rövid gondolkodás után jutott eszembe egy régi emlékem, amikor fiatalon a családommal Nagykállón Téka néprajzi táborban voltunk és ott hallottam a nagykállói csodarabbi kedvenc dalát egy öreg parasztembertől, ami így hangzik: „ Szól a kakas már, majd felvirrad már…” Elénekeltem nekik, közben emeltem a gépet, mert az öreg csak közeledett… A kép elkészült, de addigra már négyen hallgatóztak. Az őseik Magyarországról származhattak és a nagyapjuktól hallhatták ezt a számukra fontos dalocskát, ami a magyarországi gyökereikhez kötötte őket. A zsidóság gyökere Jeruzsálem, nagyapjuk Jeruzsáleme Nagykálló lehetett. )

- Hol születtek a legemlékezetesebb alkotásai?

A Via Dolorosán és a Szent sír templomban. A Via Dolorosa Jézus szenvedésének útja az arab negyedben kezdődik és a Szent sír templomban ér véget. A fél kilométeres útszakaszt kilenc stáció szegélyezi, az utolsó öt állomás pedig a bazilikán belül található. A ferences szerzetesek a XVII. Századtól szerveznek körmeneteket itt.

A Szent sír bazilikánál mindig nagy tömeg vár a bejutásra. Itt minden náció megtalálható. A sírt a IV. században tárták fel, ahová Jézust fektették. A bazilikát a keresztesek idejében emelték, amelyen ma több keresztény felekezet osztozik. Ide bejutni szinte lehetetlen húsvét idején.

 Nagyon látványos itt a nagyszombati fáklyás virrasztás. A láng a világosságot, a feltámadást szimbolizálja a fényt, amely legyőzi a sötétséget, a bűnt és a halált.

Vannak olyan pillanatok, amikor a koptok, a szírek, a görög ortodoxok, a római katolikusok és az örmények egyszerre miséznek. Ennél csodálatosabbat nem tudok elképzelni. A tömeg, a körmenetek, a kaotikus hangzavar- hiszen mindenki a saját nyelvén énekel-, az extázis engem is mindig magával ragad. Ezt látni és megörökíteni semmivel sem összehasonlítható érzés.

 

Pozsgai János Kisalföld.