A történelem tekintete

Caspar David Friedrich metafizikai hangulatú tájképein megjelenő alakok – a tenger végtelenbe vesző partján, magas szirteken, égbe törő hegyfokokon vagy mélységes szakadékok mentén – magányuk és magukra hagyottságuk búskomor terhét cipelik, nekünk, a kép nézőinek úgyszólván mindig háttal állva, tőlünk is mindig idegenként. Az Istennel átlényegített természetbe feledkező ember sohasem a harmóniát, az „örök hazába” való végleges visszatalálás nyugalmát idézi fel, hanem a történelemtől, a történelemben való „bentléttől” mért kozmikus távolság diszharmóniáját.

Benda Iván fotóján két alakot látunk: háttal állnak, mégsem arcnélküliek. Ruházatuk, fejfedőjük, szakálluk sötét sziluettje identifikálja őket, s kelti azt az érzést, hogy a két ember összetartozik. Előttük a „boltozat alatti vizek” leghatalmasabbja, a tenger, a távoli horizontot a vöröslő égbolt, a tengerbe bukó nap izzó ragyogása és a csillogó vízfelület egymásba folyó, elmosódó rajzolata zárja le. A visszapillantó nap mintha az Örökkévaló szeme lenne, a sokszorosan csillámló sejtelmes fény a megragadhatatlan isteni természet tükörképe vagy visszfénye. A két ember kísértetiesen egyformán megcsillanó szemüvegén át a lemenő napot nézi, az „Úr dicsőségét” (Sirák 43,1), ám szó sincs a törvények és a próféták által egyaránt tiltott valamifajta napimádatról (Deuteronomium 4,19; 17,3; Jeremiás 8,1-3; 19,13), szoláris kultuszról, melynek során „az Úr szentélyének hátat fordítva…leborultak…a Nap előtt” (Ezékiel 8,16). A kép rendkívül tényszerű: az egész látványt, a tenger kínálta végtelenséget egyik oldalról egy távolodó hajó, másik oldalról egy tengeri bóján lobogó izraeli zászló zárja le és teszi félreérthetetlenül konkréttá. A kép szereplői semmifajta elvágyódást nem éreztetnek, a hajó nem a reményeiket röpíti tova: a két férfi nem magára hagyatott, s az előttük húzódó vastag kőpárkány – mintha csak a Siratófal, a Kótel Maarávi súlyos köveit látnánk – nem kelti a bezártság hangulatát.

Az odakint és az idebent itt egészen mást sugall. Ha elfogadjuk a fotós kínálta perspektívát, valójában nem az a benyomásunk, hogy a két alak „háttal áll” (szinte láthatatlanul is látjuk arcukat), hanem inkább az, hogy „mi” állunk mögöttük: a „mi” személyes névmás jelen esetben egy egész történelmet jelent. Kívülről szemlélve akár elzárkózásnak vagy kirekesztettségnek is tűnhet, közönséges partikularitásnak, miközben az odakint belülről nézve megannyi részekre hullott egyedi történés, amelynek végső értelme a kollektivitás több ezer éves terhe alatt itt belül szerveződik „értelmes” világtörténelmi egésszé. Ha tetszik: megingathatatlan másságában, partikularitásában válik egyetemessé, profán valóságában szakrálissá.

Roland Barthes tömör megállapítása, miszerint „a fényképész… a Halál ügynöke” minden más esetben igaznak tűnhet, csak éppen Benda Iván izraeli, jeruzsálemi képeire nem áll. Benda hihetetlen érzékenységgel a zsidó ember „idejét” fényképezi, azt, amely nem személyes születésének pillanatában vette kezdetét, hanem Ábrahám világra jöttével, s amely egy örökös ultratörténelmi hidat feszít az ultramúlt és az ultrajelen közé. A történelemmel való egyidejűség mindenkori állapotát megtapasztaló zsidó – legtöbbször a történelemből való teljes kivetettségében – a történelmen belülről, saját bőrén és minden, kimondottan neki szánt poklán keresztül éli meg az emberiség világtörténelmi idejét. A kép, amelynek sűrű sötét szövésű előterében egy időtlen, barázdált arcú („arca az őseiéhez hasonlított: már akkor megvolt, amikor ő még meg sem született.” – Marcel Proust), a rembrandti mélysötétből vakítóan megvillanó hosszú fehér szakállú aggastyán néz visszafelé – nem kizárt, tán a legtávolabbi múltba – egyszerre riadt, konok és bölcs pillantásával, talán ugyanarra szegezi a tekintetét, mint a mögötte éppen fürgén elsuhanó, valahová a jövő felé igyekvő fiatalember. Az idő végtelenségét, s a két figura saját privát idejének végtelen hosszát a két ellentétes intenzitású és irányultságú mozgás érzékelteti: a falra akasztott, szinte hallhatóan ketyegő óra ezzel szemben a jelen ritmusát diktálja, minden óraütésre túllendülve a múlton és folyamatosan felkészülve az azonnali jövő beálltára.

Az időtlenségnek sajátos hangulatát kínálja az a kép, amelyen egy idős ember, egy középkorú férfi és egy kamaszodó fiúgyermek, talán ugyanazon család három tagja – a három nemzedék – ima utáni felszabadult beszélgetésébe pillanthatunk bele. A múlt, a jelen és a jövő találkozását mintegy sajátos módon erősíti föl az idős ember kezében tartott, de már a kinyilatkoztatással egy időben birtokba vett örök könyv látványa, s a háttér, a Második Templom egykor elpusztított, de örök romjain megőrződött szikár kőrakása, a Siratófal, amely – jelen állapotában – éppen annyi esztendős, mint a kép három szereplőjének tágasabb családja, a kétezer éves judaizmus. Az örökség (morásá) és a modernitás kettősségében feltárulkozó zsidó identitás diaszpórán túli, szentföldi sajátja figyelhető meg – Benda érzékeny és fájdalmas iróniáján keresztül – azon a képen, ahol a Siratófal ősi eszmeisége ver hidat az előtte ülő katona modern jelenéhez: a katona ölében irdatlan gyorstüzelő, egyik kezében imakönyv, másik kezében füléhez szorított mobiltelefon. Vajon kitől és honnan érkezett az üzenet?

Benda képeibe idesűrűsödik a múlt, s a most pillanatába az abszolút történelmi jelen nyugtalanító karcolata hasít bele. Hihetetlen elvakultság és katasztrofális tévedés a mai (a mindenkori) Jeruzsálemben mintegy a keresztény szövegexegézis analógiás módszerével az újtestamentumi János Jelenéseinek apokaliptikus vízióján át az égből alászálló mennyei Jeruzsálemet látni és láttatni. Jeruzsálem „betű szerinti olvasata” annak a városnak a kegyetlen és tragikus valóságát szegezi szembe a „jáspiskőből és színaranyból épült” (Jelenések 21,18) képzelet szülte várossal, amelyet „Isten dicsősége és a Bárány világossága ragyog be” (Jelenések 21,23), s amelynek „kapuit nem zárják be soha” (Jelenések 21,25), ahol a tanító a földön kuporodó csöppségeknek saját hitük, vallásuk és hovatartozásuk alapjait nem krétával és könyvvel a kézben mondja el, hanem vállán átvetett gépfegyverrel. „Az utca közepén és az élet vizének két partján álló életfák” (Jelenések 22,2) helyén ebben a városban erre és arra sírhelyszerű emlékkövek meredeznek, annak jeleként, hogy az iskolába útnak eredt apróság, a randevújára igyekvő tizenéves szépség vagy a piacra induló nagymama életfája e helyütt száradt ki egy szemvillanás alatt. Szellemi, légies, spirituális Jeruzsálemről beszélni, egy majdan eljövendő mennyei városról, s a civitas Dei és a civitas terrena kettősségében láttatni Jeruzsálemet, ma nem jelenthet mást – egyfelől –, mint megfosztani a várost (a földet) minden valóságos múltjától. Másfelől ugyanez a „jelentelenítés” gesztusa is, a teljes érzéketlenségé Jeruzsálem mai valósága iránt, ahol a „vőlegényének felékesített menyasszonyt” (Jelenések 21,2) ma naponta bemocskolják, meggyalázzák, megbecstelenítik.

Benda az éppen adott, tehát történetiségében a jelenen át a múltjához tapadó Jeruzsálemet és Izrael földjét fényképezi: nem emlékköveket állít a tiszteletre méltó elhunyt emlékére, hanem az élő és valóságos jelenkor képződik meg felvételein. Mint Roman Vishniac egykoron, úgy tesz elibénk érzelemmel átitatott történeti-szociológiai beszámolókat, emberekről, élethelyzetekről, viselkedésformákról, vagy csak egészen egyszerű gesztusokról, amelyek azonban jócskán túlmutatnak önmagukon. Látunk imakönyvüket bújó vagy éppen pénzt számláló ortodoxokat, csendes magányban üldögélő öregembert, fiával, s a frissen nyírt birkával önfeledten hancúrozó arab férfit, imájába temetkező apácát, erev pészáhkor szokásos rituális hámec (kovászos) égetést, üdítőitalát söröskrigliből szürcsölgető pocakos arabot, ezeréves oszlopok és kapuátjáró előtt álldogáló, bevásárló szatyornyi csöppséget, kóser vágást, szamárháton sivatagban poroszkáló beduin vándorokat, a Születés templomának kapujában bebocsáttatásra váró, mély átszellemültségében is különös izgatottságot sugárzó fekete zarándokot, a Siratófal előtt, szinte a falba beleolvadó, azzal „egylényegűvé váló” davenolót, vagy valóságos antropológiai tanulmánynak is beillő felvételt a Mea Shearim-negyedben jellegzetes kelet-európai öltözékében amúgy Chaplin-esen, Chagall-osan lépkedő haszidról.

Benda képeinek félelmetes pontossága lenyűgöző: elmarad a diadaljelentés, a három világvallás békés együttélésének a mindennapok emberére kivetített hazugság- és giccs-kultusza, de nincs jelen a sajtófotókról jól ismert harsányság, az aszfalton megalvadt vér s az úttesten, a bevásárlóközpontban vagy a buszmegállóban heverő szétszaggatott emberroncsok, hullarakások mindentől elidegenítő, s csak teljes közömbösséget kiváltani képes rutinlátványossága. Benda történetfilozófiai mondandója súlyosabb leckét kínál: a zsidó, a keresztény és a muszlim világ eme éles metszetében beszélhetünk-e a három világvallás „közös” gyökereiről és történelméről, s lehetséges-e a három világvallás mentén azonos jelent és jövőt megálmodni? Mindenesetre feltűnő, hogy Benda képein sohasem találkozik a három vallás, s – valljuk be – ez nem is okoz hiányérzetet. Az utak nem Jeruzsálemben futnak össze, hanem innen indulnak tova: a hit „három igazsága” nem konvergál, s kognitív módon nem szerkeszthető meg ezekből egy végső és közös igazságtömb. A Sziklamecset aranyló kupoláját a szanaszét futó faágak szabdalják részekre, s még a közös törzs sem látható. Hiszen mi is köthetné össze mindazokat, akik hitüket nemcsak át-, hanem napról napra, újra és újra megélik. Kizárólag a hit felől tekintve mi lehetne közös a könyveiket olvasó pajeszos, kaftános zsidókban, az etiópok kápolnájának baljós tekintetű őrében, aki a turistáknak kijáró unott egykedvűséggel nyújtózik el a művirágokkal ékesített szentkép és a különböző kegytárgyakat tartalmazó konyhakredenc között, s a sötét, szűk és sejtelmes sikátorban suhanó, a csador arctalanságába rejtőzködő arab nőkben?

Eközben Benda képein külön-külön nosztalgiát keltő béke honol. De ez már a fotós vallomása: személyes hite abban a békében, amely nem az idők végezetén fog aláereszkedni, hanem valamikor a lelkekben „intézményesül”.

Ne legyen másként.

Gábor György

Benda Iván „Jeruzsálem” c. fotókiállítása a Palazzo Falconieriben (Accademia d’Ungheria in Roma – Római Magyar Akadémia), 2001. május 2 – június 16.