Felmegyünk Jeruzsálembe

 

Senki sem tudja, mikortól él ott az emberi elmében a meggyőződés: valami más erő is munkál rajta kívül e sáros földtekén. Csak azt tudjuk, hogy amikor -- valahol a neandervölgyi barlangok mélyén,   a legkorábbi tudatos temetkezések kapcsán -- a tudomány ennek legelső nyomát leli, már összes fontos elemében együtt van a gondolat. Egyesek úgy vélik, álom és vízió, árnyék és tükörkép határvidékein formálódhatott az az ezernyi – fizikai valójában akkor még ismeretlen eredetű – tapasztalat, amelynek summázata a felismerés: van egy másfajta élet is a miénken kívül. Mások szerint az emberen túli erő eleve ott pislákol minden lélek mélyén és ennek segítségével "ismer rá" a földi lét vándora mindarra, ami az ő korlátait meghaladó létezésre utal. Bármiképp döbbent is rá, az eredmény mindenesetre már ott derenghetett az elhúnyt társa mellett szomorúan guggoló paleolit-kori vadász agyában: a halott – él, csak nem úgy, mint mi. Tulajdonságai és kapcsolatai a világgal másmilyenek, mint a mi viszonyaink, és a tér, amelyben tartózkodik, különleges, általunk csak részben megismerhető erőkkel rendelkezik.

Létünk és életünk akkor is olyan volt, azóta is olyan, hogy van, aki reális tapasztalatként találja meg benne ezt a másik világot is, és van, aki nem találkozik vele sohasem. De az bizonyos, hogy közösséget formálni, kultúrát építeni csak azzal a felfogással tudott az emberi lény, amely képes volt kettéválasztani a valóságot, és megjelölni egy amennyire fizikai, épp annyira szellemi pontot, amelyhez képest azután a káoszból kihasíthatóvá vált a rend világa. Ezt a pontot azután annak alapján tartotta nyilván az ősi kollektív emlékezet, hogy ott reálisan megjelent és tevékenykedett ez a "másféle erő", a transzcendencia,   amiért is annak aktív emlékhelyévé változott: olyan "szent térré", amely fizikailag valamiképp nyitott az ég felé, ahol folyvást jelen van a dolgok örök kezdete, a teremtés ősideje, és amely köré azután, léte alapját neki köszönve, erejét belőle merítve, fölépülhet a mindennapi élet világa.

"Szent tér", "szent föld" nélkül tehát nincs közösségi lét, nincs emberi kultúra. E szent tér kicsiben minden templom – de lehet tágabb táj is, ország, város. A zsidó, a keresztény és a muszlim ember számára elsősorban – Jeruzsálem.

A mi kultúránkba mindezért nagyon mélyen bele van oltva a Jeruzsálem utáni vágyakozás. Amikor a keresztes háborúk végén gyakorlatilag lehetetlenné vált a Szentföld felkeresése, az európai ember csodálatos leleménnyel teremtette újjá magának a Jézus földi történetével átlelkesített, szent teret: a Nyugat városainak, falvainak határában keresztutakat szenteltek, kálváriákat emeltek, hogy ezer és tízezer kis Jeruzsálem mutassa továbbra is a maga anyagi nyilvánvalóságában: merre van az az út, amely az igazság és az élet felé vezet.  

A Jeruzsálem utáni vágy a kereszténység kezdeteitől fogva olyan erős volt, hogy még az örök riválist is rabul ejtette. Rómának, a városok fejének és anyjának is megvan a maga Jeruzsáleme: a Celius dombján magasodó csodálatos körtemplom, a Santo Stefano Rotondo bazilika. Ma már bizonyítani is tudják a régészek, hogy nem ókori szentély, sem Nero császár nevezetes, körkörös alakú vásárcsarnoka adta a mintát e jeles egyház ritka formátumának, hanem a Szent Sír templom idealizált alakzata, mi több, a Jelenések könyvében vizionált Mennyei Jeruzsálem égi látképe. A hagyomány szerint az 5. században fellelt István protomártír Rómába került ereklyéit tisztelte meg I. Simplicius pápa e remek építménnyel. Nemzeti büszkeségünk római fundamentuma, hogy ez a bazilika őrzi az Örök Város legtöbb és legszebb magyar emlékét, mert a 15. század közepétől a magyar pálosokra bízta V. Miklós pápa, majd őket követve, mindmáig a Collegium Germanicum et Hungaricum rektora igazgatja. Nos, számomra kedves párhuzam, hogy amiként a magyar emlékekben leggazdagabb római templom a Szentföldről iderepítette valamiképp Jeruzsálemet, éppúgy hozta el egy éles szemű és meleg szívű magyar fotográfus a maga Jeruzsálemét a Római Magyar Akadémiára, a Palazzo Falconieri csodás emeleti folyosójára – majd újjáteremtve e szépéges album lapjaira –, hogy újra megismételje mindannyiunk számára a mindigvárt csodát: megidézni a szent teret, és a profán világ talán véges, de metrum nélküli káoszában kijelölni a pontot, ahol a szellem visszatalál a kezdőpillanathoz és megkapaszkodik.

A zsidó ember, bármerre is jár a világban Londontól Pekingig, Haifától New Yorkig, Budapesttől Fokvárosig, ha a Város felé indul, mindig így mondja: felmegyek Jeruzsálembe. Kövessük tehát a példát, nyissuk ki ezt a csodás könyvet és ballagjunk fel mi is Jeruzsálembe. De a sok közül most a Benda Ivánéba fogunk megérkezni, amely, íme, közel van hozzánk ezeken az oldalakon – és mégis távol, mint az ég. Ezt az eget ugyanakkor emberi erőfeszítéssel, jobbatakarással – de mindenekelőtt és legfőképpen: szeretettel – közelebb tudjuk hozni a földi világhoz. E képek alkotója, a maga emberségéből és tehetségéből, íme, mutatja az utat, amelyen elindulhatunk, zsidók, keresztények, muszlimok, egymás kezét fogva, a béke és a szeretet Jeruzsáleme felé. Amely nem csupán azoké, akik épp e pillanatokban a kék bolygó e parányi kitüntett felszíndarabkáján élnek és halnak, hanem bárkié lehet e földön, ha a "szent teret" meg tudja és meg akarja találni – a saját szívében.

Csorba László