Mennyire fontos nekünk, nézőknek, hogy ismerjük egy művész, bármely művész életrajzi vonatkozásait? Mennyire fontos, hogy egy művészt elhelyezzünk az idő, a tér, a teremtés körülményeinek folyamatában?

Senki sem tudja, mikortól él ott az emberi elmében a meggyőződés: valami más erő is munkál rajta kívül e sáros földtekén.

A zsidó ember, bármerre is jár a világban Londontól Pekingig, Haifától New Yorkig, Budapesttől Fokvárosig, ha a Város felé indul, mindig így mondja: felmegyek Jeruzsálembe. Kövessük tehát a példát, nyissuk ki ezt a csodás könyvet és ballagjunk fel mi is Jeruzsálembe

Benda Iván visszajár Izraelbe, hogy a könyv népeit, zsidókat, keresztényeket, muszlimokat fotózza. Mint ahogy megjárta már Görögországot, s viszszajár most Itáliába is, hogy magyar emlékeket találjon. Nem tudom pontosan, hogy mi hajtja és mit keres, mert szerencsére nem tartozik azok közé a fényképészek közé, akik munkájukat prekoncepcióknak rendelik alá. Elmegy egy helyre, ami érdekli, és készenlétben tartja a masináját.

A fotográfus voltaképpen közeli kolléga: az eltűnt idő nyomába szegődik, s rendre megállásra kényszeríti az idő folyamat-jellegét, megváltoztatja annak szakadatlan múlását, egy-egy pillanatba sűrítve mintegy időtlenné, örökkévalóvá téve mindazt, ami valóságosan múlandó. A fénykép, mint az okkultista szeánszok médiuma a múlt szellemeit képes megidézni, ám – mint az en-dori halottlátó asszony – a halottakat élőkként jeleníti meg, láthatóvá, érzékelhetővé teszi, „beszélteti” őket, s a régmúlt tudatát a szó valódi értelmében vett emlékképekben közvetíti. Az exponálás – sokszor létezhetetlenül parányi – pillanata két, egymással lételméletileg vagy metafizikailag ellentétes elemet, az éppen mostot és az örökkévalót vegyíti, a múló pillanatot az örök fogságába zárva, ám az örököt egy puszta pillanattá fokozva le.